Férjem rendszeres olvasója a www.lustanyu.hu blognak, és a jobbnál jobb bejegyzéseket el is küldi nekem - napközben telefon helyett mi skype-olunk, ingyen van.
Beleolvasgattam, de jelenleg úgy érzem egy hét is kevés lenne, h minden bejegyzést elolvassak, annyira nincs időm; de az egyik bejegyzés épp a munkába való visszaállásról szólt. Ez nálam most nagyon aktuális, ugyanis jövő hét szerdán kezdek 7 év kihagyás után a munkahelyemen. Nem tudom meddig, mert félreérthető infókat kaptam, de remélem, sokáig lesz még lehetőségem ott dolgozni, szerettem. De belegondolni is nehéz, hogy 7 évig itthon voltam. Sajnos kellett ez a 7 év, hogy anyává érjek, sőt a végére ki is égtem. Így várom a következő hetet, de nagyon nehéz lesz ott is és itthon is helyt állni. De érdekes azért, mert úgy érzem, hogy képes leszek rá. Azt hiszem enélkül a magamba vetett bizalom nélkül biztosan szoronganék, de így egy nagy kalandként tekintek erre.
Amiből viszont híján vagyok, az a ruhák. Az első babavárás alatt sikerül meghízni, majd mire valamennyire visszafogytam jött az újabb baba, és ez így ment még egyszer. Amíg a kicsi szopizott egyáltalán nem ment le semmi sem. Most sem tökéletes még a súlyom, de talán lefelé megy...
Ami miatt kérdések vannak még bennem, hogy mi lesz, ha betegek lesznek - amúgy ezt a kérdést mindenki, még a főnök is feltette. Nem tudom mi lesz, majd alakul valahogy. Hiába tervezek, úgysem úgy jönnek össze a dolgok. Egyelőre ezen a héten a két kicsi beteg, a középső hányt, de szerencsére most könnyen átment rajta a vírus. A legkisebb meg tetves. Szép.... a bölcsiből kapta el. Egy hónapja is tetü járvány volt, akkor lekezeltük a haját, nem is kapta el, de már megint behozta vmelyik gyerek. Dühít, de mégis jogtalannak érzem a dühöm, mert gyakorlatilag bárhol elkaphatjuk. A múltkor a villamoson egy csapat homeless szállt fel, simán leültek mindenhova, ki tudja előttem kik ültek a "bársonyos" székeken...és mint hosszú hajú, bármi rámtapadhatatott volna. Mi a kicsitől nem kaptuk el, de egyszerre kellett a lehány cuccot mosni azokkal, amikhez a kicsi haja hozzáérhetett (ágynemű, játékok, ruhák stb.). A mosógépen meg rosszalkodik, néha nem mos. Így egy mosást volt, h előlről kellett kezdenem, a folyóson sorakoztak két napig a cuccok :( (Mi 5-en vagyunk, őrült mennyiségű cuccot kell mosnom ilyenkor.) Már ott tartok, hogy annak örülök, ha először az oviban, bölcsiben hánynak, akkor a nagy része a hányásnak nem itthonra kerül... :/ Sőt, a két nagy már egyre jobban érzi mikor kell hánynia, és mennek a wc-be és eddig legtöbbször ki is értek.
Mindig abban bízom, hogy majd csak lesz valahogy. Persze ennél többet teszek, mert teszek azért, hogy legyen is.
Az biztos, hogy az itthon töltött 7 év - és az alatta történt sok nehézség - megtanított hogyan éljek túl. És ez komoly, hosszú meló volt, de megérte.
